Stories from the World

Hosszú, szűk folyosón ballagtam. Mellettem ajtók sokasága sorakozott. Az egyik szobából fényesség áradt. Beléptem. Peter állt a terem közepén. Szám széles mosolyra húzódott. Arca fehérebb volt, a bronz-színű bőréhez képest. Ugyanazt a nadrágot és pólót viselte, mint a balesete napján.

-Hát élsz? Végig tudtam, hogy nem haltál meg...

-Kelsey.-intett, hogy jöjjek közelebb.-Szeretlek.-suttogta, majd előrébb hajolt, hogy megcsókoljon, de a kezemben lévő baba megakadályozta, hogy egymáshoz simuljunk.

Kislány volt. Alig lehetett három-négy hetes. Óriási kék szemeivel bámult ránk. Rózsaszín kalapot és kantáros ruhát viselt.

-Ki ő?-kérdeztem, eltolva magamtól.

-Mi?-Peter összehúzta a szemöldökét. Meghökkent a kérdésem hallatán.

-Kicsoda ő? Ohh...milyen aranyos.

-Kelsey... ő a kisbabád. A mi kislányunk.-válaszolta értetlenül.

Hirtelen szúró érzés nyílalt a gyomromba. Felnyögtem. Szemhájaim felnyíltak. Egy kórterem közepén találtam magam, mellettem egy infúziós állvánnyal. Hogy kerültem ide? Nagyot sóhajtottam. Derengeni kezdtek a történtek. A temetés, Peter levele, és a gyógyszerek. Úgy tűnik , nem haltam meg... de akkor az előbbi is csak egy álom volt. A sírás kerülgetett. Csak egy értelmetlen álom...

Ekkor kopogtattak az ajtón.

-Igen.-köszörültem a hangom.

Dorothy ugrott be rajta, egyenesen a nyakamba.

-Kérlek, ne csináld többet ezt velem! Most legszívesebben agyonütnélek! De, olyan jó, hogy itt vagy végre! Annyira izgultunk!

Anyuék is beballagtak közben a szobába. Kitártam a karom, jelezvén, hogy megölelhetnek.

-Szívem, igaz már jobban vagy?-kérdezte anyu.

-Igen. Azt hiszem.

-Ne hozzak valamit a büféből?-firtatott apu.

-Ne, John! Az orvos megmondta, hogy még nem ehet ma semmit, a gyomormosás miatt...-forgatta a szemét anyu.

Felnevettem. Újra együtt a család. Ha ez együttnek számít...Peter nélkül. Kedvem lelankadt, mint mindig mikor Ő rá gondoltam. Az álmomban...olyan valóságosnak tűnt. Az érintése, az arca... Mindent megér, ha újra láthatom, hacsak az álmomban is. Még ha tudom, hogy csalódás ér ha felébredek, akkor is. Nagyot sóhajtottam.

Belépett egy orvos a szobába.

-Látom végre felébredt.-jegyezte meg közömbösen, miközben a kórlapomat olvasta.

-Végre ? Mennyit aludtam?

-32 órát.- hátrahőköltem. Felfoghatatlannak tűnt, hogy ennyi időt átszunyáltam volna, hiszen fáradtabbnak éreztem magam, min egy átbulizott éjszaka után.

Az orvos az életfunkcióimat vizsgálta.

-Pulzus...-kitapogatta a kezével a csuklómon a főeret.-úgy tűnik rendben. Szóval...-nagyot sóhajtott, majd folytatta.-Lenne egy közlendőm.-tétovázott egy kicsit-Valószínűleg...Ms.White...ön gyermeket vár. A negyedik hétben jár.-várta volna a válaszomat, de nem szóltam, így folytatta-Kérdés, hogy el szeretné-e vetetni, illetve megtartja? Később még visszanézek.

Megállt bennem az ütő. Mi? Egy... egy kisbaba. Önkénytelenül is mosolyogtam. Sosem gondolkodtam még igazán, hogy szeretnék-e gyereket, és ha igen, hányat. Igazából még időm sem volt ilyeneken törni a fejem. De most váratlanul itt állok a döntés előtt. Csak 18 vagyok. Utolsó éves gimiben.- sóhajtottam.- És Peter. A gyerekem apa nélkül fog felnőni. Csüggedten néztem magam elé. Közben anyáék veszekedtek, de nem figyeltem rájuk. Egyedül a kisbabám járt az eszembe. Ettől a perctől új értelmet adott az életemnek. Volt miért illetve kiért élnem.

-Kelsey! Hallod amit mondok?!-kiáltott rám anyu, valószínűleg sokadszorra, mire feleszméltem.

-Mi az?-kérdeztem.

-Ez hogy történhetett?-förmedt rám. A szemei villámokat szórtak.-Csak tizennyolc vagy! Hogy akarsz így továbbtanulni? Mit akarsz most kezdeni így? A gyerekednek még apja sincs!

-Anya!-kiáltottam rá.-Megtartom.

-Csak szeretnéd! Nem fogom hagyni, hogy tönkretedd az életed! Nem azért neveltünk fel, taníttattunk, hogy most mindet egyszerre eldobd! A fiatalságoddal és a vele járó szabadsággal együtt...

-Túlreagálod. Nem fogom hagyni, hogy megöljétek a gyerekemet!

-Mary-vonta félre apu anyát, majd valamit súgott neki. Anya nagyokat sóhajtozott.

Közben Dorothy döbbent arccal meredt rám.

-Kérlek ne hagyd, hogy ezt tegyék velem! A babámmal. Kérlek!-kérleltem Dorothy-t.

-Nem fogom hagyni. De nézd...valamilyen szinten igazuk van...

Mikor ezt kimondta, akkor éreztem hogy igazán magamra maradtam...a babámmal. Az egyetlen esély is, hogy Peter tovább élhessen-hacsak a gyermekünkben is-az a kisbabánk megtartása volt. Egyszer már elveszítettem egy szeretett embert. Többször nem fogom hagyni, hogy bárkit elszakítsanak tőlem! Tanulnom kell a hibáimból...

-Sosem fogom hagyni, hogy elvegyenek tőlem.Soha.-suttogtam neki, miközben megtelt könnyekkel a szemem

 

Az emberek sok mindent elhallgatnak a halálról... többek között, hogy milyen hosszú ideig tart, míg a szívedben is meghalnak azok, akiket a legjobban szeretsz.

Stephen King

 

Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban. Először, csak a tátongó űrt érzed a lelkedben, hogy valami hiányzik az életedből, hogy már nem teljes. Majd mikor szembesülsz azzal, hogy már 'nincs', elönt a düh, a tehetetlenség és a megbánás. Feltámad a lelkiismereted, a sok 'miért?'-re keresvén a választ. Pedig tudod, hogy már nem változtatna semmin, mégsem hagy nyugodni...  

Peter halála után, napokig ki sem mozdultam a szobámból, pontosabban az ágyamból. Összegörnyedve, a kispárnámat a mellkasomhoz szorítva forgolódtam, míg csak álomba nem sírtam magam, akár egy magára hagyott kisgyerek. Általában Dorothy vagy anyu őrködött felettem, hogy megakadályozzák, hogy bármi kárt tegyek magamban. 

Peter temetésén rengetegen összegyűltek, családok, barátok, ismerősök és sosem látottak. Anyunak nyilvánították részvétüket, én nem éreztem magam elég erősnek hozzá. Össze voltam törve. Peternek pedig nem voltak rokonai. Talán még az összegyűltek között is alig lehetett ismerőse. Egy kivételével. Fekete hosszú szoknyát viselt, blézerrel. Szemén napszemüvege fénylett...
Mikor észrevette, hogy erősen bámulom, közelíteni kezdett felém. 

-Tudom mit érzel... nekem elhiheted, Kelsey.

-Kate, kérlek.-hangom elcsuklott. Dühös akartam lenni, számon kérni Kate-et, hogy miért tette, de nem volt erőm.- Ha éreznél te bármit abból, amit most én átélek, és lenne benned egy aprócska tisztelet is, akkor most nem állnál itt. Látni akartad amint szenvedek? Nevess ki kérlek. Csinálj bármit amivel felingerelsz! A harag is jobb annál, ami most bennem folyik.-patakokban hullt a könnyem.- Ölj meg ! De előtte kérlek, mondd meg az igazat, hogy miért tetted ezt Peterrel! Miért nem engem?!

-Kelsey. Kérlek. Nem én voltam! Higgy már nekem! Ne csináld ezt velem!-Kate is sírt.

-Hagyj.-majd elutasítóan elfordítottam a fejem. 

Miután hazaértem este a torról, átöltöztem, majd ledőltem a kanapéra. Egyedül maradtam a lakásban. Fáradt és erőtlen voltam. De tudtam, hogy még van egy halaszthatatlan dolgom.

Felbontottam Peter levelét, amit még a kórházban írt. :

" Szerelmem!

Mikor ezt olvasod, már nem vagyok veled... de tudnod kell, hogy abban a reményben haltam meg, hogy egyszer még találkozunk. 

Nem akarom tovább szaporítani a szót, csak egy dologra szeretnélek megkérni, amit mondjuk tekinthetsz utolsó kívánságnak is: 

Felejts el! Kérlek! Egy jobb élet reményében... Temess a lelked mélyére, míg rád nem talál újra a szerelem! 

Tudom, hogy nehéz most neked. De ne légy szomorú, hagyd magad mögött a múltat! És csak előre nézz...

                                                                                          Peter. "

Mikor az utolsó sort is elolvastam, zokogásban törtem ki. Csak sírtam, órákig. Mellete rosszul voltam, a hányinger kerülgetett. Szédültem. A fürdőszoba felé vettem az irányt. Megmostam az arcom, majd kinyitottam a gyógyszeres szekrényt. Egy, kettő, három, négy, öt... már nem számoltam tovább, csak öntöttem a markomba a kapszulákat. Majd egy pohár vízzel az összeset lenyeltem. 

Pár perc múlva minden elsötétült előttem. A földre rogytam. Utolsó emlékem a fejem koppanása volt... 

 

A remény újra meg újra felütötte a fejét a lelkemben, hogy aztán fájdalmasan eltiporja a valóság.

Stephenie Meyer

 

Másnap reggel sajgó ízületekkel ébredtem. Azt a pár órát is, amit átaludtam, forgolódva töltöttem. Mégsem a fizikai fájdalom volt akkor, abban a pillanatban a legelviselhetetlenebb, amit éreztem. Ami legbelül, a lelkem mélyén zajlott bennem, az rosszabb volt. Sokkal rosszabb... Az agyamban egy éjszaka alatt annyi lehetőség játszódott le, Peter és egyben a szerelmünk megmentéséért, hogy már belefáradtam. Mindegyik tervem befuccsolt még azelőtt, hogy tüzetesebben átgondolhattam volna. Úgy éreztem nincs kiút. 

Tegnap este, mikor Kate elment, Peet próbált megnyugtatni, hogy Katerina fenyegetései csak üres szavak, és hogy ne féljek, mert tud magára vigyázni... Próbáltam szenvtelennek tűnni, eredménytelenül. Az elmém egy része kikapcsolt, csak a történteken járt az eszem, mostanáig. 

Reggel 9 óra, harminc perc. Harmadik kávé éhgyomorra. Nem tesz jót a savamnak. Öt hangpostaüzenet: Négy Dorothy, egy Peter. Egy bevásárlólista, és egy rakat házi. Igazából egyik iránt se éreztem különösebb késztetést, hogy elintézzem, egyet kivéve, az pedig Dor volt. Beszélnem kellett vele. Rögtön. Az egyetlen ember, aki képes bármit elfeledtetni velem. Felhívtam, felöltöztem, majd elindultam feléjük. Csak három sarokra volt a házuk. 
Mikor megérkeztem, megcsörrent a telefonom, Peter volt az. Nem akartam vele beszélni. Fáradt voltam. Tudtam, hogy találkozni akar...ami úgyse jönne össze, mert Dorothy-nál vagyok. Szóvam nem vettem fel, de megígértem magamnak, hogy később visszahívom.
Dor beengedett, majd leültünk az ágyára, és rákezdtem. Mindent elmeséltem neki, részletesen. Katerina-ról, az autóbalesetről, és a tegnapi napról. A végén köpni-nyelni nem tudott.

-Megfenyegetett? Anyukám. És mit fogsz tenni? Elverjük?-felnevettem, majd elkomorodtam.

-Most komolyan beszélek, Dor! Mit tegyek? Nem bírnám elviselni, ha Peter-nek bármi baja esne.

-Nyugi! Ha tényleg azt mondta a csaj, hogy szereti, nem fogja bántani!-nagyot sóhajtottam, de nem megnyugvásból.-Nézz rám! Ne féltsd Peter-t! Nagy fiú már, tud magára vigyázni!-majd elmosolyodott.

-Tudom. Köszi, hogy meghallgattál. Tudod, sokat jelent ez számomra... Na de most mesélj te! Mi van a Patrick-oddal vagy hívjam inkább Alex-nek? Hm?-felnevettem. Dor rám grimaszolt, majd ő is elmosolyodott. 

-Tudod, nem olyan könnyű dönteni, mint te azt hiszed! Olyan az én helyzetem, mintha neked két Peter-öd lenne...

-Akkor volna egy szeretőm is. - felkacagtunk. 

Ekkor eszembe jutott, hogy még nem hívtam vissza Peet-et. 

-Jó hogy róla beszélünk, azt hiszem ideje lenne visszahívnom. Bocsi, de megígértem neki. Vagyis magamnak, de ez lényegtelen.- közben kikotortam a táskámból a mobilom és már tárcsáztam is a számot. A szám pillanatnyilag nem kapcsolható. Kérem hagyjon üzenet, vagy próbálja később. Haa? Most megharagudott rám? Vagy csak lemerült. Valószínűleg az utóbbi.

-Nem veszi fel. Mindegy, biztos...-ekkor már csörgött is a telóm.

-Na, ez gyors volt.-nevetett Dorothy. 

-Ez nem ő...-felhúztam a szemöldököm- Felveszem, lehet csak másik számról hív.

-Jó napot!-egy nő volt az, közömbösen beszélt. Mit akarhat?

-Viszont!

-Ismerőse vagy rokona ön Peter O'neill-nek?

-Igen. A barátnője vagyok.

-Mr. O'neill autóbalesetet szenvedett a délután folyamán, jelenleg a Lincoln Kórházban ápolják az intenzív osztályon. Betudna fáradni hozzá?

Pulzusom az egekbe emelkedett, nem kaptam levegőt. A telefon kiesett a kezemből a padlóra. Még hallani lehetett , amint a recepciós nő beszél, majd leteszi.

-Mi történt? Mi az?-faggatózott Dorothy.

Nem tudtam válaszolni. Egyszerűen leblokkoltam. Talán 10 percbe is telt, míg összeszedtem magam, és szavanként valahogy sikerült elmondanom neki. Ekkor ő megfogott a karomnál, és elrángatott az autóig. Tudta mire van szükségem. Látni szerettem volna Petert.

-Melyik kórház?

-Li-Lincoln.-éreztem amint gombóc gyűl a torkomban.-Mond, hogy semmi baja... 

-Te is tudod, hogy Peter erős. Túl fogja élni.-majd beindította az kocsit.

Mikor megérkeztünk, meg se vártam Dorothy-t, már rohantam is a bejárat felé. A kórházban megcsapott a fertőtlenítő szag. Megtorpantam egy percre, recepció után kutatva, majd szaladtam tovább. Nem találtam, hát megállítottam egy nővért. 

-Elnézést, nem tudja esetleg melyik kórteremben ápolják Peter O'neill-t?-lihegtem.

A nő elővett egy mappát, majd szemével a nevet kereste.

-Ah! Megvan! Elütötték-mondta félig kérdezve-Intenzív osztály, második szoba. Harmadik emelet és jobbra.-közben megérkezett Dorothy is, de nem vártam meg, már futottam is a lifthez. 
Mikor felértem, lelassítottam. Nem tudtam mire számítsak... mennyire lesznek nagyok Peter külsérelmi nyomai? Belehalnék, ha látnám összetörve...
Mélyet szippantottam a levegőből, majd továbbhaladtam. Megálltam egy nagy üveg ajtónál, amire hatalmas betűkkel ki volt írva, hogy intenzív osztály. Kinyitottam. 1-es kórterem. Nagyot nyeltem. Majd a megpillantottam a 2-es számot. Mellette hatalmas ablak...amin keresztül tisztán kivehető volt egy beteg. Tele volt szurkálva csövekkel. Feje bekötve, jobb keze gipszben. Peter volt az.
 

4 hónap múlva... 

4 hónapja és két hete, hogy együtt vagyunk Peterrel... Így kimondva sokkal többnek tűnik, mint gondolná az ember. Hihetetlen, hogy mennyire elszaladt az idő...az iskolában a tanévet lezárták, a nyári szünet pedig már a végét járja. Azóta pedig már sok minden történt. Hol is kezdjem...? Azt hiszem, ehhez elő kell venni a naplómat...

Június 15: tanévzáró. Utána buli Mike-nál. Dor-ral, Peet-tel és még vagy ötven diákkal. Hajnalban Peet hazakísér.

Június 24: egész nap Peter-rel. Nála alszom! Khm... a többit nem részletezném. 

Július 1-6: családi nyaralás anyuval és apuval. A leghosszabb Peter mentesen eltöltött idő, megismerkedésünk óta. Borzasztóan hiányzott. Nem is volt nélküle az igazi.

Július 15-18: üdülés PETER-rel a szülei nyaralójában! Azt hiszem, életem legjobb napjait töltöttem ott.

Július 19-Augusztus 16:  Mozi, strand, buli... minden ami belefér. A legjobb barátnőmmel és a szerelmemmel.

Szóval, ennyi lenne tömören. Így végigfutva mindezen, elég szép nyarat tudhatok magam mögött. Rossz lesz tőle megválni... De ne gondoljunk még erre! Még előttünk egy fél hónap... 

Elővettem egy cetlit és írni kezdtem a bevásárlólistát. Ekkor hirtelen egy-vagyis három-hangos zörejre lettem figyelmes. Kopogtattak.

-Ki az?- kérdeztem a bejárat fele tartva.

-Kate...Boyl.-elakadt a lélegzetem. Ki? Ez nem lehet...ez csak valami vicc. Honnan tudja, hogy hol lakom? Szívem kihagyott egy percre. Megrezzentem. Mikor Peter elmesélte, hogy mit tett Kate a szüleivel, rájöttem, hogy ez a nő mindenre képes. 

-Ki?-kérdeztem megerősítésképpen.

-Nyisd ki, és megtudod!-már biztos voltam kilétében. Szoprán hangja utánozhatatlan volt. Nem jó értelemben.

Elfordítottam a zárat, majd lenyomtam a kilincset. 

-Szia!-üdvözölt. Nem viszonoztam.

-Miért jöttél?-tudakoltam zaklatottan.

-Be sem eresztesz? Na!-szélesre húztam ajkaimat, sóhajtott, majd kitártam az ajtót. Kate belépett, majd leült a kanapéra.

-Mit szeretnél? Vagy inkább akarsz?-helyesbítettem.Sokkal megfelelőbbnek tűnt az utóbbi, eddigi Katerine-nel kapcsolatos tapasztalataim alapján. Valószínűleg most is követelőzni jött.

-Szerintem már kitaláltad. Nem fogadtál szót nekem.-szemét rámszegezte, majd folytatta- Remélem, még emlékszel arra amit pár hónapja mondtam. Tudod, komolyan gondoltam! Azt hittem egyből megérted...

-Nem fogom elhagyni Petert! Soha! -mondtam neki, szinte már ordítva.

-Hm. Úgy látom nehéz a felfogásod... -csóválta a fejét- Egy hónapod van, hogy elhidegülj tőle, majd szakíts. Egy hónap, egy perccel se több.

Elgondolkodtam. Erre egyértelmű lenne számomra a válasz, ha nem egy gyilkossal beszélgetnék. Nagyot nyeltem. Ekkor kopodtattak. Bárki volt az, szó szoros értelmében megmentette az életemet. 

-Hahó! Szívem, itthon vagy? -Peter volt. Kate, mikor az ajtó mögül a hang felcsengett, megdermedt. Leesett állal, kidülledt szemekkel meredt a bejáratra. Félelem, vágyakozás és csalódottság volt egyszerre a tekintetében. Tudta, ezzel a terve összeomlott.

-Nyisd ki!-parancsolt rám. Hát így tettem. De csak egy résnyire tártam ki.

-Szia.- köszöntem egyhangúan.

-Mi a baj?-megfogta az arcom két kezével.

-Semmi, tényleg semmi.

-Dorothy-nak hallottam a hangját előbb az ajtón át?-kérdezte.

-Nem egészen.-majd lesütöttem szemem. Peter átnézett a vállamon és megpillantotta Kate-et, amint a fotelen ül. Kezei leestek rólam, majd előrébb ment pár lépést. Arca elgrimaszolódott a dühtől. 

-Mit. Keresel. Itt. Katerina? - nagy léptekkel közelített felé. Még nem láttam Peter-t ennyire zaklatottnak. 

-Csak áldásomat adtam rátok, és bocsánatot szerettem volna kérni a múltkoriért.-ha nem velem beszélt volna pár perce, akár még el is hiszem neki. 

-Ennyire hülyének nézel?! Tudod, már régebb óta ismerlek annál, hogy ennek bedőljek! És most menj innen! Takarodj! Te ribanc! - kiabált rá Peet, olyan erővel, hogy beleremegett a ház.

-Hát jó. Úgy látom nem látnak itt szívesen. - majd megfordult és az ajtó fele vette az irányt- De vigyázz a kis barátodra, nehogy valami baja essen! Tudod, ha az enyém nem lehet, akkor senkié- súgta a fülembe, majd elviharzott...

Csak a hajnali órákban értünk haza Dor partijáról. Elég jól sikeredett, bár nem voltunk sokan. Már igazán kellett ez a kis kikapcsolódás, pláne a tegnap délután történtek után... Beleremegtem ha csak arra gondoltam, hogy Peter-ért versenyzek, egy olyan nővel, aki egy testhossznyival lehagyott, már a rajtnál... Ekkor váratlan kopogtattak. 

-Ki az?-érdeklődtem.

-Csak én vagyok,szívem.- mondta Peet. 

-Persze, csak várj egy percet!-rohantam a tükör elé, majd megigazítottam a hajamat és felvettem egy sortot, egy ujjatlan felsővel.-Nyitom!-közöltem, majd elfordítottam a kulcsot a zárban.

-Szia, édesem!-mondta, majd egy csókot nyomott a számra. 

-Szia, de... nem úgy volt, hogy csak estefele jössz?-kérdeztem.

-Öhm. Igen. És most szerinted mennyi lehet az idő?-felnevetett.

Rápillantottam a faliórára, majd megdöbbenve észleltem, hogy már öt óra is elmúlt. Ezek szerint átaludtam az egész napot. Szuper... Pedig megígértem Dor-nak, hogy délben átszaladok neki segíteni elpakolni a buli maradványait. 

-A fenébe! Akkor várj meg, míg felveszek valamit. Egy pillanat!

-Kels!-szólt utánam-Nem muszáj átöltöznöd, tudod, én szívesebben tölteném otthon az estém, veled.- majd elmosolyodott.

-Biztos?

-Igen.

-Hm. Valahogy most én is így érzek...rendben. De akkor mit csináljunk?

-Dvd? 

-Oké. Pont múltkor találtam egy jó filmet! De előtte  lenne egy megválaszolatlan kérdésem.Tegnap megígérted, hogy elmondod! Szóval...miért is szakítottatok Kate-tel? 

-Nem bírsz leakadni erről a témáról, mi?

-Tudod... erre az ügyre még nem tettem pontot. Nem tudok úgy megnyugodni, hogy nem ismerem a teljes történetet.

-Hát jó, legyen. Elmondom. De ehhez le kell ülnöd, mert hosszú lesz.-megvárta míg helyet foglalok, majd folytatta- Kate-tel gyerekkorunk óta ismertük egymást. Egy óvodába jártunk, és együtt kezdtük az iskolát is. Ő volt az egyik legjobb barátom, lány létére. Talán általánosban nyolcadikos lehettem, mikor összejöttünk. Sokáig dúlt a love. Akkor nem tudtam volna mással elképzelni az életem...Aztán, minden azon a napon kezdődött, mikor a szüleim autóbalesetet szenvedtek. Aznap Katerina is velük utazott. Defektet kaptak. Apa elrántotta a kormányt, majd beleszálltak a kukoricásba. Háromszor pördültek meg. Kate egy-két horzsolással megúszta a balesetet, saját lábán szállt ki a kocsiból. Lestoppolt egy autóst, majd hazajött. Látta anyámékat amint ott haldokoltak, de nem segített rajtuk! Ott hagyta őket! Négy óráig szenvedtek az életükért, mire végre valaki rájuk bukkant... de már nem tudták őket megmenteni...-nyelt egy nagyot- Kate ezt saját maga mondta nekem, mikor szakítottam vele, mert rájöttem, hogy megcsal. Mindezt azért csinálta, hogy megörököljem szüleim vagyonát, és ezáltal ő is, mikor elveszem feleségül. Tudta, hogy a végrendelet úgy szól, hogy csak akkor kapom meg a teljes örökséget, ha megházasodom. 

- Ha tudtam volna, hogy ilyen fájó ügyről van szó, nem faggatlak, sajnálom.-majd szánakozó pillantást vetettem rá, és átöleltem. 

-Nem tesz semmit.

-Éés, Kate-et nem ültették le? Mármint cserbenhagyásért? 

-Nem. Előadta, hogy sokkot kapott, és hogy nem emlékezett semmire az esetből... 

-El sem tudom képzelni, hogy léteznek-e ennyire gonosz, álszent, szívtelen emberek a Földön.

-Úgy látszik, igen. De ezt most hagyjuk. Ezt a fejezetét az életemnek már lezártam. Örökre. Beszéljünk inkább valami másról, vagy indítsd el a dvd-t inkább!

-Rendben. 

-Anyud nappalos ma?-kérdezte.

-Nem. Éjszakás.

-Hmm. Akkor csak kettőnké a ház.-majd kacsintott egyet felém és a derekamnál fogva magához húzott.-Bebizonyítsam, hogy mennyire szeretlek?-és egy komisz mosolyt villantott felém.

Megcsókolt. Lágyan, érzékien. Majd ugyanezt folytatta a nyakamon, és a vállamon. Minden porcikámat elöntötte a tűz. Szinte lázam volt. Ekkor egy pillanatra megtorpant, levette a felsőjét, majd folytatta. Letepertem a kanapéra, majd lekaptam magamról a pólómat...

Másnap reggel az ágyamban ébredtem, magamban. Csak egy cetli volt téve az éjjeli szekrényemre, amin ez állt:

"Jó reggelt szívem! Igaz nem haragszol amiért leléptem? Anyud hazajött, és nem akartam vele összefutni! :) Remélem jól aludtál! Még sok ilyen estét! Csókollak.

Peet" 

Ekkor kezdtek derengeni, a múlt éjjel történtek. Elpirultam.

-Szóval megtörtént az első... -mondtam magamban mosollyal az arcomon, majd mélyet szippantottam a levegőből és elindultam a ruhásszekrényem felé. Hétfő volt. Iskolanap. Már majdnem késében voltam, így csak magamra kaptam valamit, és már csukódott is az ajtó mögöttem.

Na most egy hétig nem leszek, ne is várjatok újabb részeket... de jövőhétvégén már írok! :) Na, hogy tetszett ez a rész? :)

-Pontosan ma van a napja annak, hogy három teljes hete járunk!-mondta Peet.-Azt hiszem, ezt meg kellene valahogy ünnepelnünk...nem gondolod?-majd felém kacsintott. 

-Hát, rendben. De miben töröd a fejed?

-Mondjuk egy piknik? Délután?

-Hm... nem hiszem, hogy ráérnék. Dorothy-nak ma van a szülinapja, és úgy igazából még semmit nem vettem neki.-arcát pásztáztam, abban reménykedve, hogy némi együttérzést vélek majd felfedezni.

-Öhm. Azt hiszem, mintha nekem is említette volna, hogy nem bánná, ha megjelennék. Nem tudod, mit szeretne Dor?

-Szerintem nálam jobban senki nem ismeri. Ha akarod, helyetted is megvehetem...

-Megköszönném, édesem.-majd homlokon puszilt, és átölelt. 

A délelőtt követően még beszélgettünk Peterrel, majd elmentem a plázába vásárolni.
Minden ajándékboltot végignéztem, de semmi egyedit nem találtam...így a ruházat mellett döntöttem. Pont egy butikban nézelődtem, mikor arra lettem figyelmes, hogy valaki vizslat. Egy nő volt az. Hosszú ballonkabátba, maxi csizmában és hatalmas kalappal a fején, ami a fél arcát elrejtette. Tovább álltam hát, de akkor is a sarkamban maradt. Megszaporáztam lépteimet, de mint az árnyékom, úgy követett. Ekkor hirtelen megfordultam, és átellenben találtam magam vele. Körülbelül öt méter lehetett kettőnk között a távolság. Felemelte a fejét. Hosszú, fekete, hullámos fürtjei, megcsillantak a neonlámpa fényében. Makulátlan arcán, sötétzöld szeme felett, füstös smink fedte bőrét. Többnek nézett ki mint húsz. Gyönyörű volt. 
Megdermedten álltunk mind a ketten, míg végre sikerült valami hangot erőltetni magamba. 

-Miért követsz?

-Tudnod kell valamit!-arca komoly és rezzenéstelen volt. Elképedtem. Mégis mit kellene tudnom egy vadidegentől?

-Miről?

-Peterről.-megállt az ütő bennem. Mi csoda? 

-Mi...Mit?-dadogtam. Két lépést tett felém majd folytatta.

-Felejtsd el őt! Nem hozzád való! Azt hiszed, hogy szeret? Nagyot tévedsz.

-Mégis ki vagy te?-faggattam ingerülten.

-Kate B...

-Peter Kate-je?-vágtam közbe.

-Igen.-sóhajtott.-Szóval beszélt rólam.

-Csak megemlítette a neved...akkor te lennél az exe.-nem akartam elhinni. Nem azt, hogy Peter elhagyta ezt a lányt, és nem azt, hogy most itt állok vele szembe. Hanem, hogy Peet engem választott, egy ilyen nő után, akivel bármiben összehasonlítanának, magasan ő nyerne. 

-Mit mondott még rólam?

-Semmit.-böktem rá.-Mit akarsz tőlem?

-Már mondtam. Figyelhetnél jobban is! Én csak segíteni szeretnék, hidd el. Nem akarom, hogy később nagyobb fájdalom érjen. Peter nem szeret téged, csak engem akar veled elfeledtetni! De ez soha nem fog neki sikerülni, mert minket egymásnak teremtettek. Nézz rám.-egy kirakat üvege elé vezetett, ahol jól látszódtunk mind a ketten.-Nézd a hajam, a testem, az idomaim, az arcom, a ruhám...most pedig nézz magadra! Koszos melegítő és egy régi sportcipő, a frizurád aligha látott még balzsamot, az alkatod egy átlagos tizenévesével egyenlő...-a szemem megtelt könnyel-sosem leszel elég jó neki!-kicsordult egy csepp, és lefolyt az államig, ahonnan lecseppent.-Csak nem sírsz?! Nem akartalak megbántani...de ez így sokkal jobb lesz mindkettőtöknek.-majd elsétált. 

Én lerogytam a földre, hátamat az üvegnek támasztottam. Majd zokogtam. Úgy éreztem, ennek a napnak befellegzett. Majd pár perc múlva összeszedtem minden erőmet, és elindultam megvenni az ajándékot.

Mikor hazaértem, átöltöztem és kisminkeltem magam, hogy kevésbé legyen feltűnő, hogy bőgtem, majd rohantam Dor partijára, késésben voltam. Útközben megnéztem a nem fogadott hívásokat, aminek hetven százalékát Peet-től kapottak töltötte ki. Négyre beszéltük meg a találkozót, és már öt múlt pár perccel. Hát felhívtam, de nem vette fel. Hagytam neki egy üzenetet:

-Szia édesem! Ezer bocsánat, hogy késtem, de mindjárt ott vagyok! Még egyszer sajnálom, csak valami halaszthatatlan dolgom akadt.-hazudtam. 

Pár percre rá meg is érkeztem. Felköszöntöttem Dorothy-t, majd Peet keresésébe kezdtem.

-Nem láttad Peter-t?-kérdeztem Dor-t.

-Azt hittem veled jön. De neked kellene rá vigyáznod, már nem azért!-felkacagott.

-Úgy volt megbeszélve, hogy itt találkozunk...

Ekkor hátulról valaki átölelt. Illata ismerős volt. Csuklóján ezüst karkötő, amit mindig... ez csak Peet lehet az! Megfordultam, majd homlokon puszilt. 

-Hol jártál, ilyen sokáig drágám? -kérdezte.

-Hát ugye sürgősen...szólt anya, hogy ugorjak be hozzá az irodába, mert... mamámnak ki kellett váltanom a patikából a gyógyszerét.-hazudtam...és elég jól.-Hívtalak telefonon, de nem vetted fel.

-Tudom. Lemerültem.

Ekkor eszembe jutott, hogy hol is jártam valójában, és hogy kivel  is találkoztam. Összerezzentem.Mi van ha igazat mondott? Nagyot nyeltem, majd megráztam a fejem. Nem! Nem szabad ilyenekre gondolnom! 

-Kelsey! Hahó! Kels. Kelly! Hol járnak a gondolataid?

-Sehol. Figyelek. Mondjad!

-Na ez az... előbb már előbb megkérdeztem egyszer. Szerinted milyen stílusú zene szóljon?

-Mindegy.-ekkor Peter megfogta a kezemet és arrébb húzott.

-Mi a gond?-kérdezte.

-Semmi.

-Tudom, hogy valami van. Láttam az arcodat előbb! Hol jártál egy órája? 

-Mi ez, kihallgatás? Már mondtam, hogy a patikában!-feldúlt voltam.

-Kelsey... ne hazudj... tudom, hogy nem ott voltál. Mi történt? Ki vele!-lesütöttem fejem, szégyelltem magam. Majd egy nagyot szippantottam a levegőből és rákezdtem.

-Találkoztam vele.

-Kivel?

-Kate-tel.

-Milye...az exemmel?-megdöbbent.

-Igen.

-Mit tett veled az a szemét ribanc?

-Semmit!

-Az igazat!

-Rendben. De előbb kérdezhetek valamit?

-Igen.

-Szeretsz te igazán?

-Persze, de ezt remélem anélkül is tudod, hogy meg kellene erősíteni.

-Mindennél jobban?

-Mindennél.

-Még Kate-től is?

-Mi? Ez egyértelmű szerintem. Mivel beszélte tele a fejed az az álszent?

-Semmivel.

-Kels, így nem tudok segíteni!

-Nem szorulok a segítségedre.

-De...Figyelj, téged választottalak, nem?! Miért tettem volna, ha nem lennék beléd szerelmes?

Elgondolkodtam. Igaza volt.

-Bocsáss meg. Nem akartalak...

-Nem tesz semmit. Csak nem értem, hogy hogy bizonytalanodhattál el. 

-Haragszol?-kérdeztem.

-Nem! Dehogy... egykoron velem is ugyanezt tette Kate. Könnyen rá tudja az embereket beszélni mindenre.

-Hogy szakítottatok? Vagy miért?

-Ez hosszú... majd egyszer elmesélem. De most inkább érezzük magunkat jól, és bulizzunk! Nem a kedvenc számod szól éppen?-terelte gondolataimat jobb irányba. 

-De, az...

-Hölgyem! Szabad egy táncra?-kérdezte pimasz mosollyal az arcán. Nem tudtam türtőztetni magam, hát beleegyező pillantást vetettem rá. A karomat az övére helyeztem, majd együtt elindultunk a táncparkett felé. 

 Másnap reggel kéz a kézben ballagtunk be az iskola kapuin. Olyan érzésem volt mintha mindenki minket bámult volna, ami valószínűleg így is történt.Feszengtem, utáltam a középpontba lenni. Peter ezt megérezte és átkarolt, majd ezt súgta fülembe:

-Ne gondolj a többiekre, csak te, meg én. Együtt.-hangja nyugtatóan hatott rám. Rögtön jobban éreztem magam a bőrömben.

-Szóval, milyen óránk is lesz?-kérdeztem.

-Talán...matek. Dupla matek.

-Szuper. Pedig már kezdtem azt hinni, hogy lesz egy tökéletes napom az életemben...-nagyot sóhajtottam, és megcsóváltam a fejem.

-Majd csak kibírjuk valahogy.Ketten.-és egy csókot nyomott a számra-Amúgy, hozzak valamit a büféből?

-Kösz, de nem vagyok éhes.-majd elengedtem a kezét.

Míg Peter odavolt, megérkezett Dorothy is. 

-Hello csajszi! Na merre a Casanovád? Tegnap este, a telefonban úgy volt, hogy együtt vagytok. Nem?!

-De. Pont az előbb ment el kajáért. 

-Áhhá! És itt is van!-mutatott Peet felé.-Hmm.Nem mondom, közelebbről még szemrevalóbb, mint távolról!-súgta a fülembe, majd szemével elégedetten végigmérte.

Közben ideért Peter. 

-Hoztam egy-egy jegeskávét, mindannyiunknak. Ha nem baj?

-Köszi, egyáltalán nem baj, most hogy így mondod, kifejezetten jól fog esni!-válaszoltam.

-Kösz,de nem kellett volna!-mondta Dor is, bár kissé visszautasítóan, de tőle az is csoda, hogy ez kitelt. 

Megittuk mindannyian az italunkat, és együtt elindultunk a közös óráinkra.  

A délelőtt további részében együtt császkáltunk mindenhova Peet-tel. Még a dupla matekon is örömmel ültem, mert tudtam, hogy mellettem van, és ez olyan boldogsággal töltött el, hogy még a pokolt is elviselhetőnek képzeltem vele.
Már kora délután végeztünk, így megígérte, hogy elvisz, megmutatni a lakását. 
Egy hatalmas emelkedőn vezetett fel az út. Körülbelül tizenöt percre lehettünk a belvárostól, mikor megérkeztünk. A macskaköves út mellett kétoldalt hatalmas sövénysor vezetett a kovácsoltvas kapuig. Peet kinyitotta, majd beállt az autóval. Hatalmas tér tárult elém,  mikor kiszálltam.

-Azt a'! Nem gondoltam volna, hogy a szüleid ilyen befolyásos emberek voltak. Gondolom nagy vagyont hagyhattak rád...

-Nem annyira sokat... éppen hogy mindenre elég a kamat. De már a ház fenntartása is gondot szokott jelenteni rosszabb napokon.

Bevezetett a lakásba.

Az ajtóval szemben egy márványlépcső volt, ami a tetején két oldalú erkélyben végződött. Fejünk felett hatalmas swarovski kristály lógott.

-Lenyűgöző! Tudod, egy ilyen házban szándékszom megöregedni!-méltattam. 

-Akkor jó helyen jársz!-bazsalyogott.-Még a dédnagyszüleim építették az 1870-es években. Azóta minden nemzedék felújíttatta. De ez nem hiszem, hogy téged érdekelne...

-Rosszul tudod. Engem minden foglalkoztat ami veled kapcsolatos!-átkaroltam, majd ajkamat az övéhez tapasztottam.-Tudod, hogy mennyire szeretlek?

-Érzem.-mondta, majd újra megcsókolt. 

Peter-rel késő estig beszélgettünk, már teljesen besötétedett , mikor hazavitt. Csodálkoztam is, hogy hogy tud olyan magabiztosan vezetni, egy legalább negyvenöt fokos lejtőn, úgy, hogy alig lát valamit.
A város fényei már égtek, mikor megérkeztünk.

-Hogy érezted magad?

-Ennél jobban soha. Még sok ilyen napot szeretnék.-kiszálltam.

-Sokat, bizony!-mondta, megcsókolt és elhajtott a pimasz vigyorával az arcán. 

 Az elkövetkező két hétben szinte ugyanúgy teltek a napok. Peterrel. Azt hihetné az ember, hogy ennyi idő alatt bárkit meg lehet unni, de aki ezt mondja, az még nem volt szerelmes. Minden egyes alkalommal új fejezet nyílik kettőnk könyvében. Minden adott és kapott csók, olyan mint az első: még véget sem ért, máris a következő után vágyódom. Mindig, mikor megérint, kihagy a szívem, majd újra hevesebben kezd verni. Nem tudok vele betelni. Azt hiszem, ezt nevezik szerelemnek. 

 Nem tudtam megbékélni azzal a szóval, hogy randi. Egyszerűen nem ment. Peterrel még alig ismerjük egymást, hogy hívhatna randira?! Csak meghálálja kedvességemet az Acapellában, egy vacsorával, kettesben. Na jó, szó mi szó tagadhatatlan, hogy ez egy igaz romantikus randevú lesz, amiről minden lány álmodik már óvodáskora óta. De akkor is furcsa. 

Dorothy már délben itt volt, hogy felkészítsen a találkozásra. Hiába mondtam neki, hogy már volt pasim, nem Peet lesz az első, úgy tett mintha meg sem hallaná. Minden instrukciót elmagyarázott, és minden helyzetre felkészített, még arra is, ha Peter megkérné a kezemet. Kiválasztottuk a piros mini koktélruhát, ami igazából Dor stílusához passzolna, de nem mondhattam nemet, annyira szexinek éreztem magam benne.

Gyorsan elrepült a délután. Dorothy-val megnéztünk egy drámát, ami persze elvette mindentől a hangulatomat, de nem volt rossz film, szóval megérte, és estére már amúgy is nyoma sem volt a rossz kedvemnek, hiszen már minden egyébb érzelmet elnyomott az izgalom és a várakozás. Hét előtt pár perccel már a kanapén ültem, mikor kopogtattak. Szívem a torkomban dobogott.

-Nyitom!- és már indultam is az ajtó felé.

-Kösz Kel.- meglepődtem. Ez nem Peter hangja volt. Ez anya. Biztos hamarabb ért véget a műszakja.

-Sziaaa anyu! -és átöleltem.

-Szia drágám! Hé, mi ez a szerkó?! Biztos méregdrága lehetett, de megérte, nagyon csinos! De hova készülsz, csak nem?!

-De bizony. Na de mentem, szia. Majd estefele jövök. Puszi.- közben megpillantottam egy királykék Nissant amint a házunk kocsifelhajtójára tolat. Peet volt az.

-Szia kicsim! Vigyázz magadra!-majd bement a házba.

Közben Peet kiszállt a kocsiból, hogy kinyissa előttem az ajtót.

-Hűű-ha! Nem mondom, kitettél magadért!- elmosolyodott.

-Köszi, te is!-elpirultam.

Fekete öltönyt viselt, sötétkék nyakkendővel és fehér inggel. Jó állt neki. Beszálltunk az autóba majd elindultunk.

-Na és hogy vagy?-kérdezte megtörve a csendet.

-Jól, köszi. Te?

-Én is.

-Kapcsoljak zenét?

-Ha szeretnél.-majd benyomta a rádiót és egész halkra tekerte.

-Amúgy akarsz valamit tudni rólam? Szívesen válaszolok  rá, mert nekem is lennének kérdéseim.- rám kacsintott a jobb szemével. Majd' elaléltam.

-Hát...öhm. Igen. Melyik suliból jöttél? Sporttagozat?

-Nem, dehogy- nevetett -a ditroiti állami suliból. Ott nincsenek tagozatok.-felnevetett- Ja, hogy miért vagyok, izmosabb mint a többiek? Gyúrni járok, de leginkább örököltem a testalkatom, apám is ilyen volt.

-Csak volt?

-Meghalt pár éve, autóbalesetben, anyámmal. -felszisszentem-Szóval most egymagam élek, egy hatalmas házban a külvárosban. Elég nagy vagyont hagytak rám , amit kamatoztatni tudok a bankban, hogy megéljek. A gyámügy nem foglalkozik velem, én sem foglalkozom senkivel. Elég érettnek érzem már magam ahhoz, hogy egyedül is ellegyek. Meg amúgy is már csak egy-két év és nagykorú leszek.

-Nem érzed magad néha magányosnak? Nagyon hiányoznak?

-De, elég sokszor, pont ezért választottam inkább az edzőtermet. Ott levezetem a felesleges feszültséget, és elvonja egy kis időre a figyelmemet. Hiányozni hiányoznak, de próbálom ezt magamba minél mélyebbre temetni, elfejteni. Így elviselhetőbb. Te vagy az első, akinek erről meséltem.

Megérkeztünk. Peet kiszállt, kinyitotta előttem az ajtót, majd bezárta a kocsit. A bejáratnál vörös szőnyeg fogadott, ami mellett apró lámpák sorakoztak a földön. Beléptünk a terembe. Minden csupa márványból és swarovski kristályból állt. Nem hiába volt ez a város legfényűzőbb étterme. Egy pincér az asztalunkhoz vezetett.

-Italt?

-Igen, kérünk.-válaszolt helyettem is Peter.-Mit szeretnél Kelsey?

-Öhm. Vizet, legyen szíves.

-Nekem egy kólát. Köszönöm!

A pincér átnyújtotta az étlapokat, majd távozott. Próbáltam volna valami tíz dolláron aluli ételt keresni, sikertelenül. Még a saláta is több volt. Hát rákérdeztem Peet -re:

-Te mit rendelsz?

-Öhm azt hiszem, egy körtével párolt Cordon Blue megteszi. Igen ez lesz. Te?

-Hát, öhm. Még nem igazán tudom...

-Figyu! -az étlapról felpillantva, egyenesen a szemébe néztem- Ne törődj az árával, én fizetem. Ez része a hálámnak, amivel tartozom neked.- újra megvillantotta féloldalas mosolyát.

-Köszi, de nem igazán értem még mindig, hogy ezen mit kell hálálni. Bárki megtette volna helyettem is.

-Hm.Látom még mindig nem érted.-lesütötte fejét-Tetszel nekem. Nagyon. Ugye nem gondoltad, hogy minden embert az Acapellába viszek, mert segített?!-felkuncogott, majd komolyabbra fordította a szót- De mindezek mellett is nagyon hálás vagyok. Út közben, mondtam, hogy szeretnék valamit kérdezni. Igazából ezt későbbre tartogattam, de...

Közben megérkezett a pincér és felvette a rendelést.

-De, mi?-kérdeztem.

Mély lélegzetet vett, majd folytatta.

-Talán...lehetne valami köztünk... úgy érzem. De ezt csak te tudod. Kíváncsi lennék, hogy mennyire találod gyorsnak a tempót? És, hogy, igazából...te, kedvelsz-e? Tudod, még senki iránt nem éreztem így. Mikor távol vagy, a közelembe akarlak, mikor a közelemben vagy, még közelebb szeretnélek magamhoz. Alig ismerlek, de máris tudom, hogy az életemet veled szeretném leélni.-kezében a sótartót forgatta, majd felpillantott.

Megdermedtem. Testemet forróság és vágy öntötte el, hogy a karjába ugorjak és igent mondjak. De nem tettem, pedig boldog voltam... de nem felhőtlenül. Csak egy napja ismertem, és tudtam, hogy még nem nyerte el a bizalmamat, bármennyire is szerettem volna. Igyekeztem hangot erőltetni a torkomba, de minden egyes szónál elakadt a levegő a tüdőmben.

-Szóval?-firtatta.

-Nehéz így dönteni. Pár órája ismerlek, alig tudok rólad valamit. Még a teljes nevedet s...

-Peter Vane .-szakította közbe mondandómat.-Nem muszáj most válaszolni. Gondold át, és ha majd úgy látod, szólj.- arcán az elkeseredettséget észleltem. Nem! Ennek nem így kell történnie. Ha így folytatom, el fogom veszíteni...

-Nem! Peet, mármint Peter, én kedvellek, csak úgy tartom helyesnek, ha minden a maga idejében következik. Először meg kell ismernünk egymást. A testi vonzódás nem minden.

-Tudom...csak egyszerűen nem bírtam magamban tartani.

Meghozták az ételt.

-Köszönjük.-mondtam.-Szóval most akkor mi lesz? Ideiglenes barátság?-vetettem fel Peetnek mosollyal az arcomon.

-Az is jobb mint a semmi...-majd felnevetett.

A vacsora többi részében kérdésekkel bombáztuk egymást. Többet tudtam meg róla egy óra alatt, mint Dorothyról valaha. Valami kibontakozóban volt köztünk.

Későn értünk haza, de nem bántam, régen éreztem ilyen jó magam. Az illata, a mosolya, a kék szemei, mind-mind elraktározódtak az emlékeim között, egy életre.

 Elkísértem Peter-t a terembe, ahol a tanár abba a sorba ültette amelyikben én is voltam, csak egy másik padsorba.

 Mintha megállt volna az idő... Megesküdnék rá, hogy tíz perce is ennyit mutatott az osztályterem falán lógó óra. Pedig már csak néhány perc választ el az ebédszünettől. Nem mintha annyira éhes lennék, csak egyszerűen már a könyökömön jön ki a matek. De úgy látszik, nem csak nekem. Előttem lévő padban, Becca a kezét firkálta, egy sokszínű tollal. Lófarkas, hosszú szőke haja az én padomra omlott, hát befontam neki kis tincsekbe, mint a legtöbb matekon. Becca mellett Mike ült, az unokatestvérem, a szívtipró, aki mindent és mindenkit megkaphat. Mint ne mondjak, sosem szívleltük egymást. Ő volt a suli menő fiúja, én pedig a barna, félhosszú hajú lány, akinek a tanárokon kívül, senki nem tudta a nevét. Egy ember kivételével, és ő pedig a legjobb barátnőm és egyben padtársam, Dorothy volt. Magas alkatú, egész vékony lány. Már már annyira, mint a milánói kifutón a modellek.Festett élénkvörös, rövid haját a híres énekesnőjéhez, Pink frizurájához tudnám hasonlítani leginkább. Hibátlan körvonalú arca hófehér, akár a porcelánbabáké. Egyszóval tökéletes lenne, ha némi kedvesség és empátia is szorult volna belé. Sok pasi kiszemelte már, de Dor mindet elhessegette... Na én az ő megrögzött ellentéte vagyok némi felesleggel a fenekemen, bár lehet hogy csak kritikusabb vagyok magammal szemben. De van egy dolog ami igaz: naivitásom nem ismer határt. Ha valaki azt mondja, hogy ő az elnök, elhiszem. Mindent elhiszek. Ezért jó, hogy van nekem egy Dorothy-m, aki általában visszarángat a földre.

Rápillantottam az órára és elszörnyülködve vettem észre, hogy még hosszú 5 perc van hátra a matek végéig. Hát elővettem egy lapot és elkezdtem rajzolgatni. Pár perc sem telt rá, mikor valaki a nevemen szólított. Mrs. Lovegod volt az, a tanár.

-Kelsey! Kelsey White! Válaszolnál a kérdésemre?

-Igen, persze. De... - Megszólalt a csengő, megmentett. Mrs.Lovegod a tanári asztal felé vette az irányt.

-Jól van gyerekek, jövőhéten folytatjuk. És ne feledkezzetek meg a röpdolgozatról sem!-de ezt már senki nem hallottam, rajtam meg Doron kívül. Szinte az egész 11.a a kicsengetés hallatára kiviharzott a teremből.

Menzán a szokásos helyre ültünk Dorothy-val. A legtávolabbi sarokba, ahonnan nem látszik senki, és persze mi se látszunk. Dor választotta még az asztalt másodévesként.   
Miután megebédeltünk elváltak útjaink, hisz nekem biológiám következett, Dornak pedig Atlétikára kellett mennie. 
A szekrényem fele tartottam, mikor különös érzés fogott el. Az ujjaim bizseregni kezdtek, a gyomrom görcsbe rándult. Nem tudtam mire vélni. Minthogy azt sem, hogy ezt kellemesnek éreztem, pedig közel sem kellett volna annak lennie. Megálltam egy pillanatra, majd mentem tovább. Tudtam, hogy már éreztem valahol. Gondolkodtam: De hol? Mikor?
Ekkor hirtelen arra lettem figyelmes, hogy a földön találtam magam. Elestem. A könyveim szanaszét. Valószínűleg a saját lábamban botlottam meg, szokásomhoz híven. Felnéztem, egy fiú guggolt előttem, a papírjaimat szedte. Nem ismertem. Valószínűleg új diák volt. Erős, izmos testalkatú, bronz-barna bőrű. Biztos valami sportiskolából jött. Fekete pólója feszült rajt.

-Szia! Nem baj ha segítek? Láttam amikor felestél. Fáj valamid?-hangja bársonyos és megnyugtató volt. Felsegített a földről.

-Szia, nem baj, és köszi, nem fáj semmim. Új vagy itt?

-Igen, tegnap volt az első napom. Mellesleg Peter a nevem. -kezet nyújott- Szóval még elég ismeretlen itt nekem. Nem tudod véletlen merre van a biológia terem?

-Kelsey, de a barátaim -szám szerint egy darab- Kelly-nek szoktak szólítani. És de, tudom. Én is oda tartok, ha gondolod elkísérhetlek. Várj meg itt, mindjárt hozom a könyveimet!

-Rendben.-mondta és villantott felém egy féloldalas mosolyt.

Ez volt az első rész. Írj véleményt! Ha valami nem tetszett kritizáld. Illetve adj ötleteket a 2.részhez! ;)