Másnap reggel kéz a kézben ballagtunk be az iskola kapuin. Olyan érzésem volt mintha mindenki minket bámult volna, ami valószínűleg így is történt.Feszengtem, utáltam a középpontba lenni. Peter ezt megérezte és átkarolt, majd ezt súgta fülembe:
-Ne gondolj a többiekre, csak te, meg én. Együtt.-hangja nyugtatóan hatott rám. Rögtön jobban éreztem magam a bőrömben.
-Szóval, milyen óránk is lesz?-kérdeztem.
-Talán...matek. Dupla matek.
-Szuper. Pedig már kezdtem azt hinni, hogy lesz egy tökéletes napom az életemben...-nagyot sóhajtottam, és megcsóváltam a fejem.
-Majd csak kibírjuk valahogy.Ketten.-és egy csókot nyomott a számra-Amúgy, hozzak valamit a büféből?
-Kösz, de nem vagyok éhes.-majd elengedtem a kezét.
Míg Peter odavolt, megérkezett Dorothy is.
-Hello csajszi! Na merre a Casanovád? Tegnap este, a telefonban úgy volt, hogy együtt vagytok. Nem?!
-De. Pont az előbb ment el kajáért.
-Áhhá! És itt is van!-mutatott Peet felé.-Hmm.Nem mondom, közelebbről még szemrevalóbb, mint távolról!-súgta a fülembe, majd szemével elégedetten végigmérte.
Közben ideért Peter.
-Hoztam egy-egy jegeskávét, mindannyiunknak. Ha nem baj?
-Köszi, egyáltalán nem baj, most hogy így mondod, kifejezetten jól fog esni!-válaszoltam.
-Kösz,de nem kellett volna!-mondta Dor is, bár kissé visszautasítóan, de tőle az is csoda, hogy ez kitelt.
Megittuk mindannyian az italunkat, és együtt elindultunk a közös óráinkra.
A délelőtt további részében együtt császkáltunk mindenhova Peet-tel. Még a dupla matekon is örömmel ültem, mert tudtam, hogy mellettem van, és ez olyan boldogsággal töltött el, hogy még a pokolt is elviselhetőnek képzeltem vele.
Már kora délután végeztünk, így megígérte, hogy elvisz, megmutatni a lakását.
Egy hatalmas emelkedőn vezetett fel az út. Körülbelül tizenöt percre lehettünk a belvárostól, mikor megérkeztünk. A macskaköves út mellett kétoldalt hatalmas sövénysor vezetett a kovácsoltvas kapuig. Peet kinyitotta, majd beállt az autóval. Hatalmas tér tárult elém, mikor kiszálltam.
-Azt a'! Nem gondoltam volna, hogy a szüleid ilyen befolyásos emberek voltak. Gondolom nagy vagyont hagyhattak rád...
-Nem annyira sokat... éppen hogy mindenre elég a kamat. De már a ház fenntartása is gondot szokott jelenteni rosszabb napokon.
Bevezetett a lakásba.
Az ajtóval szemben egy márványlépcső volt, ami a tetején két oldalú erkélyben végződött. Fejünk felett hatalmas swarovski kristály lógott.
-Lenyűgöző! Tudod, egy ilyen házban szándékszom megöregedni!-méltattam.
-Akkor jó helyen jársz!-bazsalyogott.-Még a dédnagyszüleim építették az 1870-es években. Azóta minden nemzedék felújíttatta. De ez nem hiszem, hogy téged érdekelne...
-Rosszul tudod. Engem minden foglalkoztat ami veled kapcsolatos!-átkaroltam, majd ajkamat az övéhez tapasztottam.-Tudod, hogy mennyire szeretlek?
-Érzem.-mondta, majd újra megcsókolt.
Peter-rel késő estig beszélgettünk, már teljesen besötétedett , mikor hazavitt. Csodálkoztam is, hogy hogy tud olyan magabiztosan vezetni, egy legalább negyvenöt fokos lejtőn, úgy, hogy alig lát valamit.
A város fényei már égtek, mikor megérkeztünk.
-Hogy érezted magad?
-Ennél jobban soha. Még sok ilyen napot szeretnék.-kiszálltam.
-Sokat, bizony!-mondta, megcsókolt és elhajtott a pimasz vigyorával az arcán.
Az elkövetkező két hétben szinte ugyanúgy teltek a napok. Peterrel. Azt hihetné az ember, hogy ennyi idő alatt bárkit meg lehet unni, de aki ezt mondja, az még nem volt szerelmes. Minden egyes alkalommal új fejezet nyílik kettőnk könyvében. Minden adott és kapott csók, olyan mint az első: még véget sem ért, máris a következő után vágyódom. Mindig, mikor megérint, kihagy a szívem, majd újra hevesebben kezd verni. Nem tudok vele betelni. Azt hiszem, ezt nevezik szerelemnek.
