Az emberek sok mindent elhallgatnak a halálról... többek között, hogy milyen hosszú ideig tart, míg a szívedben is meghalnak azok, akiket a legjobban szeretsz.
Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban. Először, csak a tátongó űrt érzed a lelkedben, hogy valami hiányzik az életedből, hogy már nem teljes. Majd mikor szembesülsz azzal, hogy már 'nincs', elönt a düh, a tehetetlenség és a megbánás. Feltámad a lelkiismereted, a sok 'miért?'-re keresvén a választ. Pedig tudod, hogy már nem változtatna semmin, mégsem hagy nyugodni...
Peter halála után, napokig ki sem mozdultam a szobámból, pontosabban az ágyamból. Összegörnyedve, a kispárnámat a mellkasomhoz szorítva forgolódtam, míg csak álomba nem sírtam magam, akár egy magára hagyott kisgyerek. Általában Dorothy vagy anyu őrködött felettem, hogy megakadályozzák, hogy bármi kárt tegyek magamban.
Peter temetésén rengetegen összegyűltek, családok, barátok, ismerősök és sosem látottak. Anyunak nyilvánították részvétüket, én nem éreztem magam elég erősnek hozzá. Össze voltam törve. Peternek pedig nem voltak rokonai. Talán még az összegyűltek között is alig lehetett ismerőse. Egy kivételével. Fekete hosszú szoknyát viselt, blézerrel. Szemén napszemüvege fénylett...
Mikor észrevette, hogy erősen bámulom, közelíteni kezdett felém.
-Tudom mit érzel... nekem elhiheted, Kelsey.
-Kate, kérlek.-hangom elcsuklott. Dühös akartam lenni, számon kérni Kate-et, hogy miért tette, de nem volt erőm.- Ha éreznél te bármit abból, amit most én átélek, és lenne benned egy aprócska tisztelet is, akkor most nem állnál itt. Látni akartad amint szenvedek? Nevess ki kérlek. Csinálj bármit amivel felingerelsz! A harag is jobb annál, ami most bennem folyik.-patakokban hullt a könnyem.- Ölj meg ! De előtte kérlek, mondd meg az igazat, hogy miért tetted ezt Peterrel! Miért nem engem?!
-Kelsey. Kérlek. Nem én voltam! Higgy már nekem! Ne csináld ezt velem!-Kate is sírt.
-Hagyj.-majd elutasítóan elfordítottam a fejem.
Miután hazaértem este a torról, átöltöztem, majd ledőltem a kanapéra. Egyedül maradtam a lakásban. Fáradt és erőtlen voltam. De tudtam, hogy még van egy halaszthatatlan dolgom.
Felbontottam Peter levelét, amit még a kórházban írt. :
" Szerelmem!
Mikor ezt olvasod, már nem vagyok veled... de tudnod kell, hogy abban a reményben haltam meg, hogy egyszer még találkozunk.
Nem akarom tovább szaporítani a szót, csak egy dologra szeretnélek megkérni, amit mondjuk tekinthetsz utolsó kívánságnak is:
Felejts el! Kérlek! Egy jobb élet reményében... Temess a lelked mélyére, míg rád nem talál újra a szerelem!
Tudom, hogy nehéz most neked. De ne légy szomorú, hagyd magad mögött a múltat! És csak előre nézz...
Nem az a fontos, hogy meddig élünk,
Hogy meddig lobog vérünk,
Hogy csókot meddig kérünk és adunk,
Hanem az, hogy volt egy napunk,
Amiért érdemes volt élni.
/Ady/
Peter. "
Mikor az utolsó sort is elolvastam, zokogásban törtem ki. Csak sírtam, órákig. Mellete rosszul voltam, a hányinger kerülgetett. Szédültem. A fürdőszoba felé vettem az irányt. Megmostam az arcom, majd kinyitottam a gyógyszeres szekrényt. Egy, kettő, három, négy, öt... már nem számoltam tovább, csak öntöttem a markomba a kapszulákat. Majd egy pohár vízzel az összeset lenyeltem.
Pár perc múlva minden elsötétült előttem. A földre rogytam. Utolsó emlékem a fejem koppanása volt...
