Stories from the World

Második napja vagyok a kórházban, Peterrel. Miután először megláttam, belebolondultam a várakozásba, és az izgalomba... mostanra azonban már megszoktam.
Jelenleg is épp műtik. Pontosan 2 óra 39 perce van bent... Visszasírtam már a matek órákat ahol 1 perc 10-nek tűnt. Most ezred lassúsággal múlik az idő... És még hol a vége? Dorothy épp hazament, hogy hozzon nekem valami váltóruhát. Még nem jártam otthon, a baleset óta. Nem szeretném Petert egy pillanatra is szem elől téveszteni. Ott akarok vele lenni, mikor felébred az altatásból, épen, egészségesen. Mert ez az egyetlen lehetőség, hogy ne bolonduljak bele a fájdalomba.

Ekkor kinyílt az ajtó. De nem a műtőé, hanem csak az intenzív osztály bejáratáé. Dor lépett be rajta, kezében két hatalmas táskával. 

-Na? Mi újság? Valami hír?-kérdezte.

-Semmi...még mindig kés alatt.-beleremegtem, ha csak arra gondoltam, hogy a tökéletes Adonisz testét, felvágták. Majd összevarrták. Hányinger kerülgetett. Fáradt és éhes voltam... de se enni, se aludni nem tudtam volna.

Ekkor belépett egy nővér a csapóajtón. Rögtön felpattantam a székről, és odarohantam hozzá.

-Igaz rendben van? Hogy sikerült a műtét?-hadartam.

-A műtét eredményes volt. A többiről nem tudok nyilatkozni, de nemsokára megérkezik a főorvos úr, ő majd válaszol.-mutatott az ajtó felé. 

Ebben a pillanatban meg is érkezett. Kék sapkában, szájmaszkban, műtős ruhában és véres kesztyűben. Peter vérében. Az ájulás kerülgetett. 

-Hogy van Peter?-állítottam meg, majd csak később jöttem rá, hogy rosszul fogalmaztam meg a kérdést.

-Gondolom, a betegre gondol.-bólintottam-Egyenlőre még néhány óra altatásban, később lehet majd látogatni is. Ha holnapig nem lép fel komplikáció, akkor már talán kijelenthetjük, hogy teljesen felépül.-majd továbbállt, pedig még rengeteg felé intézett kérdésem lett volna... 

Én leültem a padra, nagyokat sóhajtva. Legbelül örültem, hisz már csak pár óra,és beszélhetek vele, láthatom, megérinthetem őt! Másrészt azonban túl soknak éreztem azt a 24 órát, amit a gyógyulásáig kell várnunk. Tudtam, hogy életem leghosszabb napja előtt állok. 
Hátradőltem a szék támlájának, majd  szempilláim szép, lassan összetapadtak. Elnyomott az álom.

Ekkor hirtelen, hatalmas zajra lettem figyelmes.  A nővérek a folyosón szaladgáltak, orvos után kiabálva. Hangos, egybefüggő sípolás hallatszott ki az egyik kórteremből. Közelebb mentem. A szobában két monitor villogott, a beteg mellett. Közben megérkezett Peter kezelőorvosa, defibrillátorral a kezében.  Beléptem a helyiségbe, de kitoloncoltak, majd bezárták előttem az ajtót. Ekkor a távolból, az ablakon keresztül feltűnt az eszméletlen haldokló beteg, fájdalomtól eltorzult arca. Peteré.

-Hahó! Nem akartalak felébreszteni, de gondoltam, ha nem szólok , sose bocsátasz meg. Lehet látogatni Petert!-súgta Drothy fülembe.

Szóval csak álmodtam. Megkönnyebbülten felsóhajtottam. 

-Végre!-kiáltottam, felpattanva a padról, és rohantam a 2-es terem felé. Majd halkan lenyomtam a kilincset.

-Szia!-köszöntem gyengéden, hatalmas vigyorral az arcomon. 

Peter arca ragyogott vissza rám. Kimerültnek tűnt, de ugyanakkor boldognak.

-Szia...édesem!-mondta rekedten.

-Jól vagy? Nem akarod, hogy esetleg később visszajöjjek?- kérdeztem, majd helyet foglaltam az ágya mellett lévő széken.

-Istenments'! Tudod, sokkal jobban érzem magam, ha mellettem vagy.-arcomat fürkészte.

-Ismerős érzés.

-De azt hiszem rád jobban rád férne a pihenés.-mutatott a szemem alatt ülő táskákra.-És te jól vagy? Rosszul nézel ki. Történt valami?

-Nem, dehogy, csak rosszat álmodtam. De ne velem foglalkozzunk most! Olyan rövid ez az idő, amit együtt tölthetünk. Hogy érzed magad?

-Elég jól... ahhoz képest, hogy kivasalt egy autó...-felnevettem, majd elkomorodtam.

-Katerina volt, igaz? Tudom, hogy ő volt.

-Nem. Egy férfi ült a volánnál, tisztán emlékszem. Szőke, zselézett haj, fehér bőr.

-Biztos, a barátja, rokona, ismerőse! Vagy felfogadott valakit! Peter, ez egyértelmű... miután megfenyegetett, pár óra múlva elütöttek! Fel fogom jelenteni.

-Kels! Nem ő volt...-megköszörülte gyenge, bársonyos hangját- ismerem, de ilyenre nem lenne képes.

-De hát pont te mondtad, hogy nem ismer határt ha valamit el akar érni! Miért véded?-éreztem amint csomó gyűlik a torkomban.

-Nem védem. 

-De. Véded!

-Kels.-sóhajtott.-A rendőrség úgy is kideríti majd...

-Peter...-mély levegőt vettem- Tudom, de...

-Szívem, ne foglalkozzunk most ezzel.-vágott szavaimba.

-Szerintem se, egyenlőre hanyagoljuk. Egyenlőre! Míg fel nem épülsz teljesen.

-Szeretlek-nyelt egyet, majd folytatta- Mindhalálig.-az utolsó szóra nagy hangsúlyt fektetett, majd megfogta a kezem.

-Ne mondj ilyet. Nem bírnám elviselni, ha itt hagynál! Kérlek!-majd kicsordult egy könnycsepp a szememből.

-Örökké. Szívem, csak ne sírj.-és letörölte a könnyeimet.-Pár hét múlva már hazamehetek. Pár nap múlva pedig lekapcsolnak az infúzióról.

-De addig még egy műtét...

-Tudom, erre az esetre írtam egy levelet. Ha bármi történne velem-de ne előtte- olvasd el. Köszönöm.

-Nem. Az a levél nem lesz kibontva, mert neked soha semmi bajod, édesem!

-Soha ne mondd, hogy soha... 

Ekkor benyitott az ápolónő.

-Még öt perc.-mondta, majd elment.

-Mi ez? Komolyan mintha börtönlátogatáson lennék...-vontam össze szemöldököm.

-Ne idegeskedj.-mondta egy félmosollyal arcán. Szemén már látszott a fáradtság.-Szívem, kérhetek valami? Menj haza, pihend ki magad, és ne gyere vissza, csak holnap délután. Máskor úgyse találkoznánk. A kedvemért!

-De...

-Nincs de! Szeretlek.-vágott közbe.

-Én is.-majd lassan eltávolodtam tőle, eleresztvén kezét.

Este tényleg hazamentem aludni, ahogy megígértem... de másnap reggel azonban már ott toporzékoltam a kórház bejáratánál. Aznap volt Peter utolsó műtétje, amit persze szokás szerint végigizgultam... feleslegesen. Peter épen és egészségesen megúszta. Még pár óra altatásban, satöbbi, satöbbi...

3 óra 55 perc. Hjajj. Hosszú, várakozásokkal teli nap volt ez is! Még öt, végtelenségbenyúló perc, és újra láthatom! 

Ekkor odalépett hozzám egy nővér. Pontosabban, az aki tegnap félbeszakította Peet-tel való beszélgetésünket.

-Elnézést! Ön Peter O'neill hozzátartozója?

-Igen. Miért?-mondtam, gyanakvóan.

-A mai látogatás úgy tűnik elmarad, Mr. O'neill állapota súlyosbodott.-közölte egyhangúan, majd távozott.

Utánaszaladtam.

-Mi...mi bajad? Mi történt?

-Egyenlőre az orvosok sem tudják.

-Mi az hogy nem tudják?-kérdeztem ingerülten.

-Azt hiszem elég egyértelmű voltam. A vizsgálatok még folynak, egyenlőre még nem lehet semmi biztosat mondani.

-És feltéttelezést? Az biztos van... kérem! 

-Figyelj! Én végképp nem tudok semmit , mind idő és tudás hiányában. Várj egy kicsit, lehet később majd valamivel okosabbak leszünk, mikor megjönnek a laborból a vizsgálatok.-nyugtatott meg és nézett jelzésül a padok felé, hogy üljek le.

Hát úgy tettem. Homlokomról ledörzsöltem az izzadságot. Remegtem. A folyosó üres volt, időközönként elhaladt előttem egy-egy ember, de csak orvosok voltak.
Ekkor hirtelen felbukkant előttem egy ismerős arc. Magassarkújának kopogása, már a távolból hallatszott. Vékony, fehér, mély dekoltázsú koktélruhában volt. Hosszú lábaival gyorsan közeledett. Fekete haja előrebomlott vállára.  Kate volt az.

Mit kereshet itt? Még van képe, idepofátlankodni, azok után, amit tett? Felpattantam a padról, és elébe szaladtam.

-Hogy lehetsz ilyen aljas, szemét?! Remélem életfogytiglan leültetnek ezért!-vágtam oda neki ingerülten. A recepciós nő csendre utasított.

-Neked is szia! Nem én voltam, hiába hiszed azt! Bizonyítékom van, hogy abban az időben máshol jártam. Nem értem a vádaskodásodat...

-Cöhh! Még hogy nem érted? Még tagadj le mindent, az lesz a legjobb! Most komolyan... egyáltalán nem emlékszel arra, amikor megfenyegettél minket?!

-Nem érdekelsz. Nem miattad jöttem. Mi van Peterrel?

-Mi közöd van hozzá? Menj el innen. Az lesz mindenkinek a legjobb.

-Mégis kinek képzeled magad, te...?! Mióta is vagytok együtt Peterrel? Fél éve? Én gyerekkorom óta ismerem. Egyedül rám van szüksége kettőnk közül.

Ekkor felkaptuk a fejünket mindketten egy halk sípolásra. Peter szobája felé közeledvén egyre hangosabbá lett. Az ajtaja csak egy résnyire volt tárva, de mindent láttunk. Két nővér és egy orvos állt Peter mellett. Az életfunkcióit vizslatták. A monitoron, hosszú, zöld vonal húzódott végig.
Az orvos defibrillátort kért. Peter arca, olyan volt mint az álmomban, hófehér és élettelen volt. Katerina elájult. Én be akartam rohanni, megfogni Peter kezét, és az arcába kiabálni, hogy keljen fel, nyissa ki a szemét. De a lábam földbegyökerezett...
Csak némán pislogtam, abban a reményben, hogy majd valaki felébreszt a rémálmomból, mint az előbb...de nem jött senki.
Kikapcsoltam. Térdel a padlóra rogytam, majd patakokban kezdtek hullani a könnyeim. Egy nővér megpróbált kijjebb tessékelni, de csak mozdulatlanul roskadtam a földön, magam elé meredve: Peter arcára, az üveges zöld szemére. 

Pár perc múlva az orvosok elkezdtek kiszivárogni a szobából. Egy nővár lefedte Peter szemét a lepedővel. Feladták. 
Ekkor teljes erőmből ordítani kezdtem, hogy ne hagyják itt, hogy segítsenek rajta... de nem figyelt rám senki. Csak egy ápolónő jött oda hozzám, aki váratlanul egy nyugtatóval teli injekciós tűt döfött a nyaki ütőerembe, amitől önkénytelenül is elszenderedtem.