Másnap reggel sajgó ízületekkel ébredtem. Azt a pár órát is, amit átaludtam, forgolódva töltöttem. Mégsem a fizikai fájdalom volt akkor, abban a pillanatban a legelviselhetetlenebb, amit éreztem. Ami legbelül, a lelkem mélyén zajlott bennem, az rosszabb volt. Sokkal rosszabb... Az agyamban egy éjszaka alatt annyi lehetőség játszódott le, Peter és egyben a szerelmünk megmentéséért, hogy már belefáradtam. Mindegyik tervem befuccsolt még azelőtt, hogy tüzetesebben átgondolhattam volna. Úgy éreztem nincs kiút.
Tegnap este, mikor Kate elment, Peet próbált megnyugtatni, hogy Katerina fenyegetései csak üres szavak, és hogy ne féljek, mert tud magára vigyázni... Próbáltam szenvtelennek tűnni, eredménytelenül. Az elmém egy része kikapcsolt, csak a történteken járt az eszem, mostanáig.
Reggel 9 óra, harminc perc. Harmadik kávé éhgyomorra. Nem tesz jót a savamnak. Öt hangpostaüzenet: Négy Dorothy, egy Peter. Egy bevásárlólista, és egy rakat házi. Igazából egyik iránt se éreztem különösebb késztetést, hogy elintézzem, egyet kivéve, az pedig Dor volt. Beszélnem kellett vele. Rögtön. Az egyetlen ember, aki képes bármit elfeledtetni velem. Felhívtam, felöltöztem, majd elindultam feléjük. Csak három sarokra volt a házuk.
Mikor megérkeztem, megcsörrent a telefonom, Peter volt az. Nem akartam vele beszélni. Fáradt voltam. Tudtam, hogy találkozni akar...ami úgyse jönne össze, mert Dorothy-nál vagyok. Szóvam nem vettem fel, de megígértem magamnak, hogy később visszahívom.
Dor beengedett, majd leültünk az ágyára, és rákezdtem. Mindent elmeséltem neki, részletesen. Katerina-ról, az autóbalesetről, és a tegnapi napról. A végén köpni-nyelni nem tudott.
-Megfenyegetett? Anyukám. És mit fogsz tenni? Elverjük?-felnevettem, majd elkomorodtam.
-Most komolyan beszélek, Dor! Mit tegyek? Nem bírnám elviselni, ha Peter-nek bármi baja esne.
-Nyugi! Ha tényleg azt mondta a csaj, hogy szereti, nem fogja bántani!-nagyot sóhajtottam, de nem megnyugvásból.-Nézz rám! Ne féltsd Peter-t! Nagy fiú már, tud magára vigyázni!-majd elmosolyodott.
-Tudom. Köszi, hogy meghallgattál. Tudod, sokat jelent ez számomra... Na de most mesélj te! Mi van a Patrick-oddal vagy hívjam inkább Alex-nek? Hm?-felnevettem. Dor rám grimaszolt, majd ő is elmosolyodott.
-Tudod, nem olyan könnyű dönteni, mint te azt hiszed! Olyan az én helyzetem, mintha neked két Peter-öd lenne...
-Akkor volna egy szeretőm is. - felkacagtunk.
Ekkor eszembe jutott, hogy még nem hívtam vissza Peet-et.
-Jó hogy róla beszélünk, azt hiszem ideje lenne visszahívnom. Bocsi, de megígértem neki. Vagyis magamnak, de ez lényegtelen.- közben kikotortam a táskámból a mobilom és már tárcsáztam is a számot. A szám pillanatnyilag nem kapcsolható. Kérem hagyjon üzenet, vagy próbálja később. Haa? Most megharagudott rám? Vagy csak lemerült. Valószínűleg az utóbbi.
-Nem veszi fel. Mindegy, biztos...-ekkor már csörgött is a telóm.
-Na, ez gyors volt.-nevetett Dorothy.
-Ez nem ő...-felhúztam a szemöldököm- Felveszem, lehet csak másik számról hív.
-Jó napot!-egy nő volt az, közömbösen beszélt. Mit akarhat?
-Viszont!
-Ismerőse vagy rokona ön Peter O'neill-nek?
-Igen. A barátnője vagyok.
-Mr. O'neill autóbalesetet szenvedett a délután folyamán, jelenleg a Lincoln Kórházban ápolják az intenzív osztályon. Betudna fáradni hozzá?
Pulzusom az egekbe emelkedett, nem kaptam levegőt. A telefon kiesett a kezemből a padlóra. Még hallani lehetett , amint a recepciós nő beszél, majd leteszi.
-Mi történt? Mi az?-faggatózott Dorothy.
Nem tudtam válaszolni. Egyszerűen leblokkoltam. Talán 10 percbe is telt, míg összeszedtem magam, és szavanként valahogy sikerült elmondanom neki. Ekkor ő megfogott a karomnál, és elrángatott az autóig. Tudta mire van szükségem. Látni szerettem volna Petert.
-Melyik kórház?
-Li-Lincoln.-éreztem amint gombóc gyűl a torkomban.-Mond, hogy semmi baja...
-Te is tudod, hogy Peter erős. Túl fogja élni.-majd beindította az kocsit.
Mikor megérkeztünk, meg se vártam Dorothy-t, már rohantam is a bejárat felé. A kórházban megcsapott a fertőtlenítő szag. Megtorpantam egy percre, recepció után kutatva, majd szaladtam tovább. Nem találtam, hát megállítottam egy nővért.
-Elnézést, nem tudja esetleg melyik kórteremben ápolják Peter O'neill-t?-lihegtem.
A nő elővett egy mappát, majd szemével a nevet kereste.
-Ah! Megvan! Elütötték-mondta félig kérdezve-Intenzív osztály, második szoba. Harmadik emelet és jobbra.-közben megérkezett Dorothy is, de nem vártam meg, már futottam is a lifthez.
Mikor felértem, lelassítottam. Nem tudtam mire számítsak... mennyire lesznek nagyok Peter külsérelmi nyomai? Belehalnék, ha látnám összetörve...
Mélyet szippantottam a levegőből, majd továbbhaladtam. Megálltam egy nagy üveg ajtónál, amire hatalmas betűkkel ki volt írva, hogy intenzív osztály. Kinyitottam. 1-es kórterem. Nagyot nyeltem. Majd a megpillantottam a 2-es számot. Mellette hatalmas ablak...amin keresztül tisztán kivehető volt egy beteg. Tele volt szurkálva csövekkel. Feje bekötve, jobb keze gipszben. Peter volt az.
